A soproni népszavazás kierőszakolása (a velencei egyezmény)
1921. okt. 13.
 

          Ezen a nevezetes napon Ausztria, Magyarország és Olaszország képviselője aláírta az úgynevezett „velencei egyezményt”. A magyar kormány kötelezettséget vállalt, hogy az Őrvidéket (osztrák neve: Burgenland) megtisztítja a szabadcsapatoktól, és átadja Ausztriának - Sopron és a környező nyolc község kivételével, ahol népszavazás fog dönteni a hovatartozásról.
Előzmények:
          Az első világháborúban győztes antant az Ausztriával aláíratott saint-germaini, valamint a Magyarországgal aláíratott trianoni békében Ausztriának ítélte az ezer éven át a Magyar Királysághoz tartozott Moson, Sopron és Vas vármegyék egy részét (4312 négyzetkilométert). Az 1919. június 2-i osztrák békeszerződés-tervezet még a történelmi osztrák–magyar határ megtartásával számolt.
A megváltoztatott döntés tiltakozást váltott ki az addigra már agyoncsonkított Magyarországon, különösen az átcsatolásra ítélt területeken. Sopronban a munkás- és katonatanács 1919. június 20-án határozatot hozott, miszerint a nyugati országhatárt fegyverrel is megvédi. Az utolsó napjait élő Tanácsköztársaság kormánya úgy döntött, hogy az önrendelkezés jogát hangsúlyozza, és egyelőre nem ad át területet. A népszavazás fölvetésével időt kívánt nyerni, a terület átengedését az ausztriai politika megváltozásától tette függővé, várva, hogy Ausztria is bolsevizálódik!
A Bethlen-kormány megalakulásáig (1921. április) egymást váltó kormányok igyekeztek a Nyugat-Magyarországra vonatkozó párizsi döntés módosítását elérni, míg az osztrák kormányzatok célja az Ausztriának ítélt terület tényleges megszerzése volt.
A Simonyi-Semadam-kormány küldöttei 1920. június 4-én a Nagy-Trianon-palotában aláírták a békediktátumot: Magyarország elveszítette területe 67,3 százalékát (190 263 négyzetkilométert), közte Nyugat-Magyarországot is. Párizsban 1921. július 26-án ratifikálták a trianoni szerződést. Így nem lehetett halasztgatni a megjelölt határvonalak elfoglalását az érdekelt államok részéről. Cseh-Szlovákiával és Romániával ez nem jelentett újabb határvitákat, mivel a két állam már korábban birtokba vette az 1919. július 13-i Clemenceau-jegyzékben megjelölt – lényegében Trianonban véglegesített – határvonalat. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Ausztria esetében azonban más volt a helyzet. A trianoni okmány Magyarországnak ítélte a „baranyai háromszöget”, amelyet (5677 négyzetkilométer, 404 465 lakos) a szerb–horvát–szlovén állam a belgrádi fegyverszünet óta (1918. november 13.) megszállva tartott. Nyugat-Magyarország pedig 1921 júliusáig Magyarországhoz tartozott.
Trianon jóváhagyásával elodázhatatlanná vált a „baranyai háromszög” magyar átvétele, illetve Nyugat-Magyarország átadása. A magyar és a délszláv fél egyaránt a terület megtartására törekedett. 1921. augusztus 14-én Pécsett – szerb ösztönzésre – kikiáltották a „Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot”. A nagygyűlés az „új államot” – a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság protektorátusaként – az antant védelme alá helyezte.
Gróf Bethlen István és külügyminisztere, Bánffy Miklós sikere, hogy a párizsi nagyköveti konferencia elfogadta a „baranyai háromszög”, illetve Nyugat-Magyarország kiürítésének összekapcsolását. Úgy határoztak, hogy Baranya kiürítése negyvennyolc órával előzze meg Nyugat-Magyarország átadását. A szerbek 1921. augusztus 18-án megkezdték a kivonulást Baranyából. Két nap múltán a magyar kormány is hozzálátott Nyugat-Magyarország kiürítéséhez. (A belgrádi kormány Újszeged környékén néhány négyzetkilométernyi területről nem vonult ki „biztosítékul”, hogy a magyarok kivonuljanak Nyugat-Magyarországról.) A Szövetségközi Tábornoki Bizottság magyar, német és horvát nyelvű kiáltványa adta tudtul Nyugat-Magyarország polgárainak, hogy a terület felségjogát Magyarország az antantnak, az pedig Ausztriának 1921. augusztus 29-én 16 órakor adja át Sopronb
Az augusztus 28-án a történelmi osztrák–magyar határt átlépő osztrák csendőröket magyar felkelők megtámadták, mire a magyar kormány beszüntette a kiürítést az úgynevezett „A zóna” vonalán. Történt, hogy 1921 augusztusában szabadcsapatok jelentek meg Nyugat-Magyarországon – mintegy háromezer–háromezer-ötszáz fő –, és sikeres gerillaháborút kezdtek a bevonuló osztrákok ellen.
A Bethlen-kormány azzal a szándékkal támogatta titokban a szabadcsapatokat, hogy az osztrákoknak átadandó terület legalább egy részén népszavazást erőszakoljon ki, amint ez az osztrákoknak is sikerült Karintiában a délszláv állammal szemben. 1921. augusztus végétől október 13-ig (a velencei megállapodásig) bonyolult diplomáciai huzavona a jellemző, míg végül a nagykövetek tanácsa tudomásul vette a két ország egyezkedését a nyugat-magyarországi viszályban.
1921. október 11-én Velencében tárgyalások kezdődtek az osztrák és a magyar fél között. Ausztriát Schober szövetségi kancellár és külügyminiszter, Magyarországot Bethlen miniszterelnök és Bánffy képviselte, míg a közvetítő olasz kormány nevében Torretta külügyminiszter elnökölt.
 Azonban a győztesek nagykövetek tanácsa abból nem engedett, hogy a megadott határidőig (október 3.) a magyar kormánynak ki kell ürítenie a még megszállva tartott területet, az úgynevezett „B zónát”. A fölkelők azonban a kiürítést követően – Sopron és környéke kivételével – megszállták a „B zónát”, és ismételten megakadályozták az osztrák csendőrség bevonulását, sőt „önálló államot” alapítottak. (Prónay Pál október 4-én Felsőőrött kikiáltotta Lajtabánság „független államot”).
1921. október 13-án aláírt „velencei egyezmény” tette lehetővé, hogy a trianoni diktátum módosuljon, és Sopron, valamint nyolc község visszatérjen Magyarországhoz.
(A szavazás részleteiről annak napján, december 14-i feljegyzésemben fogok beszámolni. Forrásként részleteket használtam: Zónán túl, Borbély József írásából.)