Észak-Erdély felszabadult
(A második bécsi döntés) – 1940. augusztus 30.

     1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békediktátum által 1920-ban Romániához csatolt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély.
         Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt.
      A döntés előzménye, hogy az I. világháborút lezáró igazságtalan békediktátumok után Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta visszakapni.
A Szovjetunió felajánlotta Magyarországnak a közös fellépést, de az nem fogadta el. 1940. június 26-án a Szovjetunió azonban ultimátumban követelte
          Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében.

            Az Európa nagy részét uraló Német Birodalom Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította fel. 1940. augusztus 16-24. között Szörényváron (román neve: Turnu Severin) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni.

            A továbbiakban egyik fél sem engedett az álláspontjából, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. Románia a „tengelyhatalmak” döntőbíráskodását kérte. (Nem Magyarország! És nem is közösen kérték) Magyarország jelezte, elfogadja a döntést.  

              A két ország közötti háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a szovjet mintára tervezett magyar katonai támadás elmaradt.

            Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz visszacsatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Visszaemlékezések szerint Kolozsvárt Hitler személyes közbelépésére kapta vissza Magyarország, mert amikor fiatal korában Bécsben élt, emlékezett rá, hogy a magyaroknak milyen kedves városa volt Kolozsvár.

            Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek.

            Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele. Később pedig bőven kárpótolta, hiszen a Szovjetunió nyugati részének elfoglalása után Románia visszacsatolta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, sőt jelentős szín tiszta orosz és ukrán lakosságú területeket is hozzácsatolt Ogyessza városával együtt, megteremtve a még nagyobb Nagy-Romániát. (Az oroszok és tatárok lakta Krím-félszigetet azonban nem kapták meg a románok a németektől minden erőfeszítésük ellenére sem! Ott ugyanis a németek a vele szövetséges országok lakói részére egy üdülő paradicsomot akartak létrehozni.)

            Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához.

            Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.”

            Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.”

            A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békediktátum részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést.

            Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette.

            Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Amikor a Vörös Hadsereg behatolt Romániába, közeledett Bukarest felé, 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg néhány tagja és néhány ellenzéki támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek.

            Az új határ nyomvonala azonban a háború végén még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, mivel Besszarábiára és Észak-Bukovinára ismételten igényt tartott, és természetesen visszavette a németek által nagyvonalúan Romániának átengedett ősi ukrán és orosz területeket is. De az Egyesült Államok, amelyik a trianoni diktátumot sem írta alá, valamint Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A II. világháború egy részét lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt újabb diktátum a magyar-román határ viszonylatában a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett. (Megjegyzem: Németország és Japán a mai napig sem írta alá a II. világháborút lezáró békét!) (Részleteket vettem át a transindex.ro anyagából is.)