Antonescu, a román diktátor

1939. szeptember 1-én kitört a II. világháború. Armand Călinescu román miniszterelnök szeptember 6-án deklarálta a semlegességet, mire a vasgárdisták megölték szeptember 21-én. A király továbbra is fenn próbálta tartani a semleges állapotot, de végül rákényszerült a Hitlerrel való kiegyezésre. 1940 folyamán a Szovjetunió visszafoglalta Romániától Besszarábiát, és elfoglalta Bukovinát, Magyarország visszakapta Erdély északi, többségében magyarlakta részét 1940. augusztus 30-án, illetve Dél-Dobrudzsát Románia önként átadta Bulgáriának. Az ország területének (főleg nem románok által lakott) harmada ezzel elveszett, és megrendült a király népszerűsége. II. Károly egy Vasgárda vezette felkelés elkerülése érdekében ismét felfüggesztette az alkotmányt, és 1940. szeptember 4-én Ion Antonescu hadügyminisztert nevezte ki miniszterelnöknek. Ő azonban hamarosan – maga mögött tudva a Vasgárda, néhány tiszt és Németország támogatását – követelte a király távozását, és lemondását a trónörökös, Mihály javára. Horia Simával, a Vasgárda vezetőjével együtt megalakította a „Nemzeti Légionárius Kormányt”, aminek Antonescu Conducător (vezér) a feje, Sima pedig a miniszterelnök-helyettese volt.

A vezér a Führert is meglátogatta, és október 7-én német csapatok érkeztek Romániába, hogy biztosítsák az olajmezőket, nehogy a Szovjetunió elfoglalja. 

November 23-án a románok a „tengelyhatalmak” oldalán csatlakoztak a háborúhoz. Szigorú zsidó-, görög- és örményellenes intézkedéseket vezettek be. Antonescu Romániája Hitler egyik legfontosabb szövetségese volt: rengeteg katonával, élelemmel és üzemanyaggal látta el a németeket a háború alatt, amint ebben a vezérek sorozatos találkozóikon megegyeztek.

Antonescu diktatúrája

Romániában a Conducător beleegyezésével a Vasgárda iszonyú terrorba fogott: a lemondatott Károllyal kapcsolatba hozható személyek mellett rengeteg zsidót öltek meg mindaddig, amíg tevékenységük túlzottan zavaróvá nem vált, és a román, illetve német hadsereg el nem kezdte lefegyverezni őket. A Vasgárda ezért 1941. január 27-én fellázadt, és egy háromnapos öldöklés keretében 127 zsidót végzett ki, míg a román és német haderő néhány héten belül le nem verte, és feloszlásra nem kényszerítette őket. Antonescu ekkor diktátorrá (államfővé, a minisztertanács elnökévé és októberben marsallá) nyilvánította magát. További antiszemita intézkedéseket is hoztak: A Nemzeti Romanizáló Központ feladata a zsidók eltüntetése volt a román életből.

 

Népirtások

A Conducător 1941. június 22-étől kezdve körülbelül egymillió katonával támogatta a németek Szovjetunió elleni támadását, és egyúttal megnövelte a szövetségeseinek juttatott kőolaj- és élelmiszerszállítmányok mennyiségét. Az elismerés sem maradt el. Románia elfoglalta a Szovjetuniótól Észak-Bukovinát, Besszarábiát, sőt a Dnyesztertől keletre eső területek nagy részét egészen Ogyesszáig!! A Krim-félszigetet is Romániához akarta csatolni, de abból Hitler egy hatalmas üdülőtelepet akart kialakítani az összes szövetséges állam polgára részére. (A románok azonban ebbe nem nyugodtak bele, állandó téma volt a nemetekkel az oroszok és az őslakos tatárok által lakott Krím-félsziget hovatartozásának kérdése!) Az elfoglalt területeken élő zsidókat potenciális szovjet kémnek tekintették. Június 19-én Antonescu 40 000 romániai zsidó deportálását rendelte el városi gettókba és elkülönítő táborokba. Június 27-június 29. között a jászvásári (románul: Jassi) pogrom során legalább 13 000 zsidót megöltek a román hatalmi szervek.

            Antonescu a hadsereget könyörtelenségre szólította fel annak érdekében, hogy megszabaduljon az újonnan megszállt bukovinai és besszarábiai zsidóktól. Ennek következtében több mint 310 000 zsidót űztek el az említett területekről román és német katonai egységek román, illetve ukrán civilek segítségével. Szeptember 15-én a Conducător elrendelte 150 000 túlélő koncentrációs táborokba és gettókba zárását a németek által megszállt Ukrajna transznisztriai részén – itt a háború során 80 000 európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. A 150 000 főből mindössze ötvenezren élték túl a deportálást (ők 1943 decemberétől a szovjetek közeledtére hazatelepülhettek). 1941. október 22-én az ogyesszai parancsnokságnál történt robbantás hatására Antonescu 200 fő kivégzését rendelte el minden egyes román és német tisztért. Másnap a városban 25 000 helyi zsidót végeztek ki a partizánok akcióját megbosszulandó.

            Bár Antonescu személyes felelősségéről voltak viták, 280 000–380 000 zsidó halálért tartják felelősnek. Közvetlen felelősségét egy bizottság állapította meg, amelyet a Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetett, és amelynek jelentését 2004-ben a román kormány hivatalosan is elfogadott.

            Nem is olyan régen a bukaresti legfelső bíróság felmentette Antonescut a béke elleni bűnök alól (a fő vádpont ellene). Ez meglepő módon a román sajtóban, politikában, és civil társadalomban nem kapott visszhangot, csupán a Moldovai Köztársaság Kommunistáinak Pártja és az Európai Baloldal tiltakozott. Később számos zsidó szervezet és az orosz kormány is tiltakozott. Ez az első eset Romániában, hogy egy százezrek haláláért felelős embert felmentenek egy ilyen fontos vádpont alól.

A Conducător bukása

1943-ban a németek és szövetségeseik ellen fordult a hadiszerencse: a sztálingrádi vereség után szovjet ellentámadás indult nyugat felé. Rengeteg román esett el a harcokban, a hadsereg maradéka pedig erősen demoralizálódott, mire megérkeztek a Vörös Hadsereg alakulatai Romániába 1944. augusztus 20-án. Három nap múltán Mihály király – akit néhány tiszt, fegyveres kommunisták és a Nemzeti Demokratikus Blokk támogatott – elrendelte Antonescu letartóztatását, átvette a kormány irányítását, hadat üzent Németországnak és visszaállította az 1923-as alkotmányt. A szovjetek augusztus 31-én értek Bukarestbe, fegyverszünetet pedig szeptember 12-én kötöttek a sikeresen kiugró románokkal, akik ezután a szövetségesek oldalán részt vettek a magyarországi és a szlovákiai harcokban. A háború lezárulása idejére a román emberveszteség majdnem egymillió főre rúgott. Antonescut a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták hazájának, hogy háborús bűnösként ítélkezhessenek felette. A „nemzeti árulás peré”-nek nevezett háborús perben halálra ítélték 10 társával együtt május 17-én. Június elsején lőtték agyon Bukarest külvárosában, a Jilava erőd börtönénél. (Fő forrás: Wikipedia)